Terdix Painting

Terdik Szilvia alkotásai

Kiállítás Megnyitó

Major Eszter Anna kiállítás megnyitó beszéde

“Mikor Szilvi felkért erre a megtisztelő feladatra, hogy nyissam meg a tárlatot, rögtön elfogott az izgalom, ahogy megláttam legújabb munkáit. Nem csak, mert a képek egy érdekes szimbólumrendszeren keresztül Szilvi véleményét mutatják meg a valóságról: vágyait, félelmeit, emlékeit, tapasztalásait, kérdéseit és válaszait tárják a befogadó elé – feltéve ha az elég bátran és nyitottan áll a festmény elé és nem rest gondolkodni, áthalásokat, párhuzamokat keresni -, hanem azért is, mert maga a téma, annyi érdekességgel, olyan sok jelentésréteggel lepett meg, hogy úgy éreztem, ez hálás ürügy lehet tűnődésre, asszociációkra, illetve esetünkben, néhány keresetlen gondolat felkutatására, ami közelebb vihet az alkotásokhoz.

Persze nem mintha szükség lenne rá. Terdik Szilvia munkái pontosak és játékosak. Kritikát csakúgy megfogalmaznak, mint amiként visszakacsintanak gyermekkorunk ártatlan, romlatlan rajzaira. Így mindenkihez rögtön és közvetlenül szólnak. Aki pedig ismeri a művésznő korábbi alkotásait, az nem lepődik meg sem a tematikus válogatáson, sem pedig a többrétegű gondolkodásmód provokációján. Terdik Szilvia mintegy húsz éve fest, mindig is kedvelte a sorozatokat, kedvence Matisse, Gauguin és Miro, szeret stílusok és technikák között kalandozni, híres festők bőrébe bújni, különös kérdéseket feltenni – nem feltétlenül a válasz kedvéért, sokkal inkább a játék, a kísérletezés ürügyén.

Mostani főszereplője, múzsája: a szék. A szék, mint elsősorban a társadalom, kis ízelítő gyanánt, pedig az ember, a környezet leképezése. Egy egyszerű használati tárgy, ami a művésznő legelső olajfestményén már jelen volt, aztán hosszú pihenőre ment, hogy ismét előkerüljön, és magába sűrítve tudást, tapasztalást, valami újat, valami mélyen emberit mondjon.

Merthogy alkalmas rá. A szék mindennapjaink része. Szimbolizálja Istentől vett emberségünket, ahogyan lábaival a talajt nyomja, támlájával az ég felé tör. Szimbolizálja a létezés két síkját, a földben gyökerező anyagit és a felfelé tekintő transzcendenst. A szék ugyanakkor reális – és banális. A szék szolgál. A székben megpihenünk. A szék helyet ad. A szék a világba vetettség szobra, amiként ha nem ülünk rajta, üres, ahogy mondani szoktuk, ha viszont ráülünk, lévén a szék általában egyszemélyes, eleve magányra száműz. A szék nem fotel és nem ágy, nem kényelemre szolgál. Csak pillanatnyi pihenő a mindennapokban, és éppen pillanatnyiságából eredendően fittyet hány órákra, napokra és évekre. Székből van sok életünk során és székből van egyetlen is, amin valaha nagyapánk ült és ami azóta is üresen áll. De a szék lehet művészi metafora is, ahogyan ha körülnézünk, a képekről is karakterek nyúlnak felénk, óvatos és tapintatos tükörként kacsintva ránk. Vincent Van Gogh-nak elég volt két szék ahhoz, hogy Gauguin-hez fűződő tragikus barátságát a vászonra vigye – fájdalmasan, elfojtott indulattal, távolságtartóan.

Terdik Szilvia képen a székek szinte emberekké válnak, gondolkodó, érző létezőkké. A művésznő székekkel fejezi ki a hatalom roppant és pusztító önkényét csakúgy, mint a minden relatív örök igazságát. Terdik Szilvia ecsetje váltogatja fókuszát: hol az elnyomó, hol az elnyomott bőrébe bújik, hol csak madártávlatból figyeli az eseményeket. Székei egyszer az égig nyúlnak, máskor a földben gyökereznek, hol egymásnak feszülnek, hol darabokra törnek, gépekké válnak, modellt állnak, egymásba olvadnak, Krisztusként a golgotát járják, vagy éppen, mint Van Gogh-nál, csak magányosan, szomorú tekintettel néznek velünk szemközt. A képzavar szándékos: a képek négylábú tárgyaiból/ról nem hiányzik semmi, ami az érzelmek közvetítésére hivatott. Azaz hiányzik, merthogy nincsenek szemek, száj, arc, nincsenek ráncok, tekintetek és gesztusok, de Terdik Szilvia székei ezek nélkül is mesélnek, vágynak, siratnak, és vádolnak és fájnak. Ezek a székek mi vagyunk, ezek a székek sorsok, életek, példák és pillanatképek. Mindenkiről, bárkiről, akárkiről. Ezek a székek: ráncok az idő arcán, gyűrődések, melyek csak akkor simulnak ki, ha udvarolunk nekik, ha történeteket látunk mögéjük; ha megérezzük esendőségüket, hasonlóságukat, egyediségüket, kiszolgáltatott létbevetettségüket.

Az író dolga, hogy ha kell, falevélnek képzelje magát, a zenész dolga, hogy a falevelet megtáncoltassa, a festő dolga pedig elhitetni, hogy a falevél több mint ami. Terdik Szilvia székei, ez nem is kérdés, többek, mint székek, többek, mint metaforák, múzsák és vezérmotívumok, Terdik Szilvia székei nagyítók, tükrök, szemelvények. És közben mind szomorúak kissé – netán mert végső soron mind magunk vagyunk, székekként pedig üresek, elhagyatottak, valaha voltak. Van Gogh írta bátyjának egyik levelében Dickens haláláról értesülve – akinek nekrológját otthagyott üres székének fotójával illusztrálták: „Üres székek, akad belőlük jó néhány, számuk egyre gyarapszik, s aztán előbb vagy utóbb már semmi más nem lesz…, csak üres székek…”

A kiállításnak – mint a művészetnek általában – talán van egy kis moll felhangja. De a képek attól igazán többrétűek, hogy mindenki számára másról mesélnek. és hogy mind megtaláljuk a saját történetünket, Terdik Szilvia kíváncsiságra, aktivitásra, asszociációkra, töprengésre szólít, analitikus nézelődésre hív, ahol idő kell a gondolatokra, és a rácsodálkozásra.

Ehhez kívánok mindenkinek izgalmas perceket, a művésznőnek pedig további sok sikert, és gyümölcsöző kapcsolatot legújabb – vagy legrégibb – múzsáival, a székekkel, merthogy ősszel egy még bővebb, még árnyaltabb, még színesebb sorozattal találkozhatunk. Ha szék lennél, mit tennél? – a kérdés felhívás keringőre, mindenkinek kellemes intellektuális tűnődést kívánok!”