Exhibition opening / Kiállítás megnyitó

(The English version can be found down)

Idézet Major Eszter Anna kiállítás megnyitó beszédéből

” Mikor Szilvi felkért erre a megtisztelő feladatra, hogy nyissam meg a tárlatot, rögtön elfogott az izgalom, ahogy megláttam legújabb munkáit. Nem csak, mert a képek egy érdekes szimbólumrendszeren keresztül Szilvi véleményét mutatják meg a valóságról: vágyait, félelmeit, emlékeit, tapasztalásait, kérdéseit és válaszait tárják a befogadó elé – feltéve ha az elég bátran és nyitottan áll a festmény elé és nem rest gondolkodni, áthalásokat, párhuzamokat keresni -, hanem azért is, mert maga a téma, annyi érdekességgel, olyan sok jelentésréteggel lepett meg, hogy úgy éreztem, ez hálás ürügy lehet tűnődésre, asszociációkra, illetve esetünkben, néhány keresetlen gondolat felkutatására, ami közelebb vihet az alkotásokhoz.

Persze nem mintha szükség lenne rá. Terdik Szilvia munkái pontosak és játékosak. Kritikát csakúgy megfogalmaznak, mint amiként visszakacsintanak gyermekkorunk ártatlan, romlatlan rajzaira. Így mindenkihez rögtön és közvetlenül szólnak. Aki pedig ismeri a művésznő korábbi alkotásait, az nem lepődik meg sem a tematikus válogatáson, sem pedig a többrétegű gondolkodásmód provokációján. Terdik Szilvia mintegy húsz éve fest, mindig is kedvelte a sorozatokat, kedvence Matisse, Gauguin és Miro, szeret stílusok és technikák között kalandozni, híres festők bőrébe bújni, különös kérdéseket feltenni – nem feltétlenül a válasz kedvéért, sokkal inkább a játék, a kísérletezés ürügyén.

Mostani főszereplője, múzsája: a szék. A szék, mint elsősorban a társadalom, kis ízelítő gyanánt, pedig az ember, a környezet leképezése. Egy egyszerű használati tárgy, ami a művésznő legelső olajfestményén már jelen volt, aztán hosszú pihenőre ment, hogy ismét előkerüljön, és magába sűrítve tudást, tapasztalást, valami újat, valami mélyen emberit mondjon.

Merthogy alkalmas rá. A szék mindennapjaink része. Szimbolizálja Istentől vett emberségünket, ahogyan lábaival a talajt nyomja, támlájával az ég felé tör. Szimbolizálja a létezés két síkját, a földben gyökerező anyagit és a felfelé tekintő transzcendenst. A szék ugyanakkor reális – és banális. A szék szolgál. A székben megpihenünk. A szék helyet ad. A szék a világba vetettség szobra, amiként ha nem ülünk rajta, üres, ahogy mondani szoktuk, ha viszont ráülünk, lévén a szék általában egyszemélyes, eleve magányra száműz. A szék nem fotel és nem ágy, nem kényelemre szolgál. Csak pillanatnyi pihenő a mindennapokban, és éppen pillanatnyiságából eredendően fittyet hány órákra, napokra és évekre. Székből van sok életünk során és székből van egyetlen is, amin valaha nagyapánk ült és ami azóta is üresen áll. De a szék lehet művészi metafora is, ahogyan ha körülnézünk, a képekről is karakterek nyúlnak felénk, óvatos és tapintatos tükörként kacsintva ránk. Vincent Van Gogh-nak elég volt két szék ahhoz, hogy Gauguin-hez fűződő tragikus barátságát a vászonra vigye – fájdalmasan, elfojtott indulattal, távolságtartóan.

Terdik Szilvia képen a székek szinte emberekké válnak, gondolkodó, érző létezőkké. A művésznő székekkel fejezi ki a hatalom roppant és pusztító önkényét csakúgy, mint a minden relatív örök igazságát. Terdik Szilvia ecsetje váltogatja fókuszát: hol az elnyomó, hol az elnyomott bőrébe bújik, hol csak madártávlatból figyeli az eseményeket. Székei egyszer az égig nyúlnak, máskor a földben gyökereznek, hol egymásnak feszülnek, hol darabokra törnek, gépekké válnak, modellt állnak, egymásba olvadnak, Krisztusként a golgotát járják, vagy éppen, mint Van Gogh-nál, csak magányosan, szomorú tekintettel néznek velünk szemközt. A képzavar szándékos: a képek négylábú tárgyaiból/ról nem hiányzik semmi, ami az érzelmek közvetítésére hivatott. Azaz hiányzik, merthogy nincsenek szemek, száj, arc, nincsenek ráncok, tekintetek és gesztusok, de Terdik Szilvia székei ezek nélkül is mesélnek, vágynak, siratnak, és vádolnak és fájnak. Ezek a székek mi vagyunk, ezek a székek sorsok, életek, példák és pillanatképek. Mindenkiről, bárkiről, akárkiről. Ezek a székek: ráncok az idő arcán, gyűrődések, melyek csak akkor simulnak ki, ha udvarolunk nekik, ha történeteket látunk mögéjük; ha megérezzük esendőségüket, hasonlóságukat, egyediségüket, kiszolgáltatott létbevetettségüket.

Az író dolga, hogy ha kell, falevélnek képzelje magát, a zenész dolga, hogy a falevelet megtáncoltassa, a festő dolga pedig elhitetni, hogy a falevél több mint ami. Terdik Szilvia székei, ez nem is kérdés, többek, mint székek, többek, mint metaforák, múzsák és vezérmotívumok, Terdik Szilvia székei nagyítók, tükrök, szemelvények. És közben mind szomorúak kissé – netán mert végső soron mind magunk vagyunk, székekként pedig üresek, elhagyatottak, valaha voltak. Van Gogh írta bátyjának egyik levelében Dickens haláláról értesülve – akinek nekrológját otthagyott üres székének fotójával illusztrálták: „Üres székek, akad belőlük jó néhány, számuk egyre gyarapszik, s aztán előbb vagy utóbb már semmi más nem lesz…, csak üres székek…”

A kiállításnak – mint a művészetnek általában – talán van egy kis moll felhangja. De a képek attól igazán többrétűek, hogy mindenki számára másról mesélnek. és hogy mind megtaláljuk a saját történetünket, Terdik Szilvia kíváncsiságra, aktivitásra, asszociációkra, töprengésre szólít, analitikus nézelődésre hív, ahol idő kell a gondolatokra, és a rácsodálkozásra.

Ehhez kívánok mindenkinek izgalmas perceket, a művésznőnek pedig további sok sikert, és gyümölcsöző kapcsolatot legújabb – vagy legrégibb – múzsáival, a székekkel, merthogy ősszel egy még bővebb, még árnyaltabb, még színesebb sorozattal találkozhatunk. Ha szék lennél, mit tennél? – a kérdés felhívás keringőre, mindenkinek kellemes intellektuális tűnődést kívánok! “

Extract from the opening speech of Eszter Anna Major on the occasion of the exhibition of Szilvia Terdik (9 March 2016)

Opening speech – on the occasion of the exhibition of Ms Szilvia Terdik

When Szilvi called and asked me to act in this most honourable task to open her new art exhibition, I was immediately thrilled by the paintings and the exhibition itself. Not only because Szilvi’s work reflects her perception of reality via a very interesting frame of symbols, but also because the topic itself has surprised me with so many interesting aspects and coats of different layers that I was immediately obsessed with it. If we are brave and open enough to contemplate, make associations and draw parallels whilst standing in front of her works of art, we can feel her desires, fears, memories, experiences, questions and answers. So please allow me the privilege of analysing her pieces of art so that we can all get closer to them and feel as if they have long been familiar.

Nevertheless I am not convinced about the necessity. Szilvia Terdik’s paintings are precise and playful. On one hand they aim to criticise while on the other hand, they remind us of the innocent, unspoilt drawings of our childhood. This way we are all instantly and directly addressed. If one is aware of her earlier works, they will not be surprised by the selection of topics and the desire to provoke a multi-layered way of thinking. Szilvia Terdik has been painting for almost twenty years and has always been a fan of series. Among her favourite painters, we can find Matisse, Gauguin and Miro. She takes pleasure in immersing into different styles and techniques, taking up the character of famous painters, asking strange questions. Finding an answer does not necessarily excite her, she mainly strives for playfulness and experimenting.

The current star, her muse is THE CHAIR. The chair as the imaging of primarily the society and then that of man and the environment. A simple every day object, which appeared first on the first oil painting of the artist and then went on a long retreat only to rise up again full of wisdom, experience, novelty and deep human feelings.

Because it is the right object for that. Chairs are part of our every day life. They symbolize humanity that God has inflicted on us as they press their legs to the floor and with their back striving to reach heaven. They also symbolize the two levels of existence, the material rooted in the ground and the transcendent looking up to the skies.

A chair can be real and also banal. The chair serves us. We rest in our chairs. The chair offers us a seat. Chairs are the sculptures of solitude in the world. When no one takes them, they are empty, but if someone sits on it, given that they are generally for one person, the chair sends us into exile. A chair is not like an armchair or a bed, it is not for sitting comfortably on. It is a moment of rest in the every day life of a human and thus thumbs its nose at time, hours, days and years. There may be several or just one chair during our lifetime, the one that our grandpa used to sit on and has been empty ever since. A chair can also be an artistic metaphor as the paintings surrounding us reach out as if they were characters winking at us in the form of a careful and discrete mirror. Vincent Van Gogh only needed two chairs to put his tragic friendship with Gaugain on canvas full of pain, repressed emotions and distance.

On Szilvia’s paintings, chairs almost become humans, thinking and feeling beings. The artist expresses the immense, demolishing and autocratic nature of power as well as the eternal truth of relativity. Szilvia Terdik’s brush keeps changing its focus: sometimes it takes the role of the oppressor, sometimes the oppressed. At other times it takes a bird’s eye view. Sometimes her chairs reach out for the sky, other times they are rooted in the soil. There are times when they pit against each other, break into pieces, become machines, stand as a model, dissolve in each other, make Calvary or as Van Gogh did, they stare at us lonely and with a sad face. The metaphor is intentionally mixed: apparently any emotion could be projected via these four-legged objects of the paintings, still one cannot see eyes, mouth, face, wrinkles, regards or gestures. Szilvia Terdik’s chairs are able to tell us their story without all these. They make a wish, mourn, accuse and hurt. These chairs are us, these chairs are fates, lives, examples and moments of time. About everybody and anybody. Her chairs are wrinkles and creases on the face of time, which would only settle if courted, if stories are behind them, if we feel their fallibility, similarity, uniqueness and naked existence.

An author’s task is to imagine himself a leaf, the musician’s task is to make the leaf dance, the painter’s task is make us believe that a leaf is more than a simple leaf. Undoubtedly, Szilvia Terdik’s chairs are more than chairs, more than metaphors, muses or leitmotifs. Her chairs are magnifiers, mirrors and extracts. In the meantime, they seem to be slightly sad as in the end, we are going to be all alone, and as chairs, empty and abandoned. This is how Van Gogh wrote to his brother when he heard of the death of Dickens, whose obituary was illustrated with his empty chair: : „Empty chairs, there are quite a few of them, their number is more and more and one day, there will be nothing else any more…..only empty chairs…”. An exhibition – as art in general – may have a minor overtone. Nevertheless paintings have more than one coat so that we all find our story in them and that they tell a different story to everyone. Szilvia Terdik calls us to be curious, active, make associations, contemplate and analyse as time is needed for thoughts and marvel.

I wish you all exciting moments while exploring the exhibition and to Szilvia, a lot more success in the future and a fruitful relationship with her latest or oldest muse, the chair because we will meet it again in autumn in the form of a wider, more colourful and more elaborate series. What would you do if you were a chair? – wish you all nice and intellectual contemplation!

Write a Reply or Comment

Your email address will not be published.